Könyhét. Péntek.
Reggel megjelent a HVG -n egy lista, ahol azt írták „az idei könyves termés nagy meglepetése a Szlovákul szeretni”. 1 nappal korábban pedig az „5 nőt, akiket a férfiak is olvasnak” listán is szerepelt. Egész nap 10 centivel a talaj felett lebegtem. Örülök. Gyerekek elmentek a nagymamához, már javában szedték a ribizlit, borsót, amikor én készülődni kezdtem. Kimentem a teraszra, jó idő van, megállapítottam. Felöltöztem, szandál – nyári ruha, aztán leszakadt az ég és felvettem a gumicsizmám és farmerem. Elindulok, de 5 perc múlva izzadt a lábam, visszafordultam a villamos megállóból, jön a rövid ruha – balerina. Meg a Kofolákkal teli táska.Taxit hívok. A sofőr kérdezi, hogy hova lesz, mondom, hogy a Vörösmarty térre. A fickó beszédes, mondom, hogy dedikálom az új regényem. Az a filozofál-politizál-összeesküvés elméleteket gyártó fajta. Aztán azt mondja, hogy ő nem is érti, hogy minek ennyi könyvesbolt a plázákba, ő csak a Winnetu könyveket olvasta, azt is kb. 30 évvel ezelőtt. hm. Elbúcsúzom. Esik az eső, jobb választás lett volna a gumicsizma, jár a fejemben…
Az első olvasó, akinek dedikáltam a könyvet egy harmincas férfi. Hátizsák, túrabakancs, zsebes nadrág. Mondta, hogy olvasta a Határesetet, az tetszett neki és Kun Árpád Boldog Északja is, egy ideig Beninben élt és az Afrika – utazás – otthonkeresés témák különösen érdeklik…
Tűzött a nap, nagyon meleg volt, jobb választás lett volna a szandál – nyári ruha, jár a fejemben…
Szerzők, szerkesztők, kritikusok, marketingesek jönnek mennek. Elered az eső. Aztán kisüt a nap. Jó ez a péntek!
Szombat. Zuhog az eső. Süt a nap. Aztán megint zuhog az eső. Délután kimentünk, annyi mindenkivel szerettem volna találkozni, dedikáltatni a könyvet, de eleredt az eső. Ott nyomorgott több tucat ember a Vörösmarty tér melletti boltok bejáratánál, benn meg összevesztek az utolsó esernyőn. Írók, szerkesztők, olvasók, mind a PullandBearben. Esőkabátok, színes gumicsizmák meg szandálok. Bőrig áztunk. Egy könyvet sem vettem, pedig kinéztem egy tucatot. Este vissza. Lakatos Levente akkor már több órája dedikált. A sor nem fogyott. Elképesztő.
Rozéfröccs. Grafikusok mellé kerülök, a jó borítóról és a munkafolyamatról beszélgetünk. „Azt szoktuk mondani, ha már tényleg semmi nem jut eszedbe, akkor használj virágot!”. Ilyeneket kaptam el, hogy „a borítónak nem kell elmesélni a történetet”. A szerkesztő, mikor elmondja a grafikusnak, hogy milyen hangulatot szertne a borítón látni, akkor jön „olyan ez a könyv, hogy szarul kezdődik és jól végződik?” (azt hiszem ez a legtalálóbb definíció a fejlődésregényre.)
A nap legjobb fogása pedig a Kalapos macska.
Vasárnap. Szeged. Meghívtak. Alexandra, az Európa Rádió vezetőszerkesztője és barátja kijöttek értem a pályaudvarra, aztán megvendégeltek. Ikrák puttonyban, hal belsőség, balyai hallé, ilyenek voltak az étlapon. (Az utobbiról elmondták, hogy csak hallé van, halászlé rossz fogalmazás, mert a halásznak nincs leve 🙂 Alexandra és barátja szuperjófejek. Zoli minden reggel, éveken át hallgata Alexandra műsorát a rádióban és megtetszett neki a hang, a témák, a nevetés és többször is felkereste a lányt. Így kezdődött a szerelem. „Hát, ha én ezt megírnám, akkor az olvasók húznák a szájukat, hogy ilyen márpedig nincs. Nem életszerű. Túl romantikus. Ti meg így jöttetek ösze?” – kérdezgettem. Zuhogott az eső, elindultunk a színpadhoz, az esemény helyszínére. Mintha dézsából öntötték volna. Emberek szaladtak az eresz alá táskájukkal a fejük fölött. A beszélgetést áttettük a kávézó terasz részére. Szakadt. A beszélgetés után kisütött a nap. A tér megtelt emberekkel. Olvasók érkeztek, mondták, hogy a beszélgetésre nem tudtak eljönni, „mert ilyen időben a macskát sem verik ki”. Indulnék a pályaudvarra, csörög a telefon, Alexandra hív, hogy Zoli elvisz BPre, arra lesz dolga. Ketten utazunk, én kérdezgetem, ő mesél. Szuper ez a nap. ——————– van egy vonatjegyem, Szeged – Budapest. Elajándékozom. Aki szeretné, írjon, ne vesszen kárba!
