Pár évvel ezelőtt, amikor elhatároztam, hogy regényt írok a dunaszerdahelyi maffia áldozatairól, nem gondoltam, hogy maga a folyamat ilyen őrült nagy erővel kihat majd az életemre. Tudtam, hogy kemény történeteket hallok majd, de eltökélt voltam, mert meg voltam győződve róla, hogy ezt az időszakot fel kell dolgozni. Kemény újságírónak tartottam magam, aztán szembesültem a valósággal. Évekig gyűjtöttem a maffia áldozatainak és az érintettek történeteit. Több mint száz interjút készítettem, voltak olyanok, akik megengedték, hogy bekapcsoljam a diktafont és felvegyem a beszélgetést, de többen voltak azok, akik tartottak tőle, hogy a hanganyag alapján felismerhetőek lesznek. Ilyenkor a találkozó után szinte rögtön, míg friss volt az élmény, írtam le a történetüket.
Azt álmodtam, megkínoznak
Aztán következett az az időszak, amikor feldolgoztam az anyagot. Hónapokon át úgy éltem, hogy reggel elvittem a gyerekeimet az oviba, aztán bekapcsoltam a diktafont, újrahallgattam és újraolvastam a csoportos nemi erőszakról, kínzásokról, gyilkosságról, megszégyenítésről szóló történeteket. Az egyik nő arról beszélt, hogy tizenöt évesen csoportosan megerőszakolták, utána napokig nem tért magához, össze kellett varrni a sérülését, és a trauma miatt nem születhetett gyereke. A másik áldozat szintén középiskolás volt, amikor szombat este a lakótelepen levitte a szemetet, akkor kapta el a banda. Egy ötvenes nő a személyes talákozón megmutatta, hogy műfogsort hord, mert orális szexre kényszerítették, és közben kiverték a fogait. Arra, hogy pontosan mi történt, nem emlékszik, de a mai napig bevillan neki egy-egy kép, abból rakta össze a történteket. Egy férfi arról számolt be, hogy őt megverték, majd végignézették vele, ahogy többen is megerőszakolják a szerelmét.
Hallgattam a történeteket, próbáltam összerakni a könyvem szerkezetét és szépen lassan, hétre hétre egyre dühösebb és frusztráltabb lettem. Sikítani tudtam volna a tehetetlenségtől, de csak ültem otthon, csendben a laptop és a jegyzeteim fölött. Ingerlékennyé váltam. Idegesítettek az anyukák az oviban, a pénztárnál a percekig pakolászó vevők, bagatellizáltam a barátaim problémáit, csak legyintettem, ha valaki az éppen aktuális családi problémáját osztotta meg velem. Nevetségesnek tűnt az egész. Nem szívesen mentem társaságba, jól esett otthon begubózni. Aztán jöttek a rémálmok. Az éjszaka közepén felriadtam, reszkettem, és az álmom utolsó kockáit láttam újra és újra. Azt képzeltem, hogy meztelenül fekszem egy sötét helyen és kínoznak.
A kézirat felénél jártam, amikor a férjem pár napra külföldre utazott és én egyedül maradtam a gyerekekkel. Este bemásztam a lányom mellé az emeletes ágy alsó szintjére, duplán bezártam minden ajtót, és azon izgultam, hogy éjszaka egyiküknek se kelljen pisilni menni, mert a sötétben nem merném elkísérni őket a fürdőszobába.
Olyan erősen éltek bennem a beszámolók történetei, hogy szinte láttam magam előtt a jeleneteket, mint egy filmben. “Nagyra nyitsd a szádat, szopjá le, kiverem a fogad!” Ahogy ezt hallgattam napokig, a fogmosást pár másodpercre redukáltam, a metszőfogaimon elmaszatoltam a fogkrémet és már öblítettem is. Zuhanyozás közben lekuporodtam a kádba és csak a hátamra irányítottam a vizet. Megváltozott a saját testemhez való viszonyom.
A büntetés hiánya
A regény elkészült, A rendes lányok csendben sírnak címmel leadtam a kéziratot, eltelt több hét, de az érzés nem múlt el. Ott gubbasztottam a nappali közepén a fojtogató rossz érzéssel a torkomban, és nem volt kedvem semmihez. Aztán felkerestem Zoltán Gábor írót és Al Ghaoui Hesnát, akikről tudtam, hogy érteni fogják, min megyek keresztül.
Zoltán Gábor az Orgia című regényében a Budapest XII. kerületében tomboló nyilasterrorról ír, és teszi ezt olyan naturalisztikusan, hogy az embert a könyv olvasása közben kiveri a víz. De vajon egy ilyen alkotási folyamat után hogyan lehet visszatérni a normális mindennapokba? Gábor elmesélte, hogy nem a kegyetlenség és a kínzás viselte meg a leginkább, hanem az igazságtalanság. „Akkor éreztem, hogy kiborulok, amikor egy anyag áttanulmányozása után nagyon rosszul aludtam – meséli. – Ez a szöveg nem kegyetlenkedésekről szólt, hanem az egyik nyilas vezetőnek az utóélete derült ki belőle, nevezetesen az, hogy az illető nem bűnhődött meg, hanem békés öregkort ért meg Ausztráliában. Számomra azzal szembesülni jelentette a legnagyobb traumát, hogy még ilyen bűnöket is meg lehet úszni.”
„A munkám úgy nézett ki, hogy bejártam a levéltárba, ott kikértem a dokumentumokat, olvastam, jegyzeteltem és kiválogattam a fontos részeket. Amikor dolgoztam, akkor nem hagytam, hogy az olvasottak haassanak rám. Egyszer az egyik levéltáros megkérdezte, én ezt hogy bírom. Hogy a nyilasok által elkövetett kegyetlenségek túlmennek mindenen, amivel ő idáig találkozott. Elmondta, hogy neki családja van, kisgyerekei, és kérdezte, ilyenkor hogyan mehet az élet tovább. Csak annyit tudtam neki válaszolni, hogy köszönöm, amiért segít nekem. Arra a kérdésre, hogyan él tovább az ember, és hogyan neveli a gyerekeit, nincs egyszerű és logikus válasz. Számomra legalábbis nincs. Csak a tény, hogy egyelőre itt vagyok“ – állapítja meg az író, és hozzáteszi, a legmeghatározóbb visszajelzést a filozófus Vajda Mihálytól kapta. „Ő gyerekként egy védett házban élt. Időnként bementek oda a nyilasok, sorakozót rendeltek el, és a sorból elvittek gyerekeket, a társait, akik soha többé nem jöttek vissza. Az én könyvemből tudta meg, mi történt a barátaival. Nem akartam senkinek az orra alá dörgölni semmit, olyat mutatni, amit nagyon nem akart látni, de a lehetőséget megteremtettem.“
Átkapcsolni munka üzemmódba
A könyvem készülése alatti és utáni érzéseim egyáltalán nem egyedi esetek, megélték más írók és újságírók is. Rémálmok, melanchólia, kedvetlenség: ezek a traumatikus élmény után kialakuló, úgynevezett poszttraumás stressz zavar (PTSD) tünetei. A PTSD-s nem érdeklődik semmi iránt, barátaitól, családtagjaitól elidegenedik, magát a traumát pedig többször újraéli emlékei felidézésével akár napközben, akár álmaiban. Számos fajtája létezik, de Magyarországon nem fordítanak kellő figyelmet arra, hogy az érintettek lelki utógondozást kapjanak.
A tüneteket jól ismeri Al Ghaoui Hesna, aki számos háborús zónában és veszélyes helyen forgatott. „Darfúr volt az első konfliktusövezet, ahol dolgoztam. Egy tapasztalt kollégámmal utaztam ki, aki ekkor már sok hasonló helyen megfordult. Emlékszem, borzasztó sorsokról és helyzetekről fogattunk az egyik legnagyobb menekülttáborban. Amikor a munka után visszaértünk a szállásra és próbáltunk magunkhoz térni az élmények után, rossz érzés öntött el. Nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy végigforgattam azt a napot anélkül, hogy percenként elsírtam volna magam. Lehet, hogy mégsem vagyok az az empatikus ember, akinek gondoltam magam? Ezt elmondtam a kollégámnak, aki azt válaszolta, ez csak azt bizonyítja, hogy alkalmas vagyok erre munkára, mert át tudok kapcsolni egyfajta munka üzemmódba. Ennek úgyis meglesz a böjtje, mondta, és igaza lett” – meséli Hessna, hozzátéve, hogy a tapasztalata szerint a nehéz körülmények között, veszélyben forogva az adrenalinszint az egekbe szökik, és az ember arra koncentrál, hogy menedzselni tudja a helyzeteket.
„Darfúrban ugyan sírás nékül végigcsináltam a forgatásokat, de amikor leesett az adrenaliszintem, elkezdtek bekúszni azok a gondolatok, amiknek nem adtam teret forgatás közben. Ezek az emlékek nem múltak el nyomtalanul, nem véletlenül írtam két könyvet is a témában, a második, a Félj bátran terápiát jelentett számomra is. A saját élményeimet próbáltam feloldani, megfejteni. Nekem sokat segített, hogy rengeteg előadást tartottam és kibeszéltem magamból ezeket az élményeket” – említi Hesna, aki a PTSD egyes tüneteit a saját bőrén tapasztalta. “Egyszer egy feszített munkatempójú időszak végén leadtuk az anyagokat és elkezdődött a nyár. Nem találtam a helyem, légüres térbe kerültem, munka után ki sem mozdultam otthonról egy hónapon át. Minden olyan jelentéktelennek, olyan szürkének tűnt. Nem volt kedvem senkivel beszélgetni, semmit sem csinálni, csak olvastam, filmeket néztem. Végül az segített kijönni ebből az állapotból, hogy elkezdtem festeni, kitaláltam, hogy a nappali falát kidekorálom.”
Én pedig vettem egy nagy levegőt és emberek közé mentem. A barátaim “szervusz hogy vagy?” kérdésére elmeséltem, mennyire megviselt az új könyvem témája. Minnél többet beszéltem róla, minél részletesebben fejtettem ki, annál jobban éreztem magam utána. Az én esetemben nem az elfojtás, a magamba fordulás működött, hanem az, hogy az érzéseimet belekiabáltam a nagyvilágba.
A riport az ELLE magazin júniusi számában jelent meg.