Megmentett orrszarvúk, halott csecsemők, a nyugati ember Istent játszik

| Közzétéve:

Böjte Csabánál önkénteskedett három hétig, az egyik kislánnyal annyira megszerették egymást, hogy vele mai napig tartja a kapcsolatot. Megjárta Ázsia lepratelepeit, afrikai orvvadászokról készített riportot, boszorkánypiacot, hegyi gorillákat, rituális gyilkosságok elől menekülő albínókat, majd törzseket fotózott a National Geographic Magyarországnak, és mindössze három nadrággal utazik ez a nyíregyházi lány. Egy igazi kalandorral, Balogh Boglárkával beszélgettem.

bogi2.jpg

Hogy lesz egy fiatal magyar nőből a National Geographic Magyarország bloggere?

Hét éve tartó kemény munka eredményeként. Az egyetem után az Egyesült Királyságba kerültem nyelvet tanulni és dolgozni. Innen vezetett az első nagyobb utam Kenyába, ahol önkéntesként segítettem 2 hónapig egy árvaházban, majd elmentem a 400 ezer szomáliait számláló Dadaab-i táborokba. Az ezt követő évben újra Angliában dolgoztam, majd 6 hónapot ismét utaztam, ezúttal Ázsiában. Ekkor jártam először Indiában, lepratelepen, a burmai karen menekülttáborban és különféle állatvédő szervezeteknél. Ez így ment 5 évig. Mindeközben riportokat és útleírásokat készítettem, rengeteget fényképeztem, amit egy idő után országos lapok és magazinoknak vettek át (Szabad Föld, Élet és Tudomány, ELLE, Marie Claire). A National Geographic Magyarország online-nal egy éve dolgozom együtt. Mikor a szerkesztőm megtudta, hogy 4 hónapra Afrikába készülök, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy hetente két alkalommal jelentkező blogot vezetni náluk. Természetesen megtiszteltetésnek vettem, így lettem a bloggerük.

bogi1.jpg


Második könyved a Love Commando az indiai kaszton kívüli szerelmi történetekről szól. Indiában éltél egy ideig és az ottani tapasztalataidat fűzöd fel, hogyan született a könyv?

A Love Commandóval, ami egy Delhi központú aktivista szervezet 2011 novemberében vettem fel a kapcsolatot, majd 2012 januárjában kerestem fel őket, hogy interjút készítsek velük. Akkor 3 hónapot tartózkodtam Indiában, és rajtuk keresztül teljesen véletlenül csöppentem bele mások életének tragédiájába.

Két órával az elhurcolása előtt még vele voltam. Mosolyogva kért, hogy maradjak, de nem tehettem. Csak később tudtam meg, hogyan törték rá férfirokonai a ház ajtaját és rángatták ki az utcára. Nem adta meg magát egykönnyen, így a hasára mért rúgások az arcán folytatódtak. A sikoltását mindenki jól hallotta, de senki nem sietett a megmentésére. Teste felismerhetetlenné vált, a baseballütők felszaggatták a bőrét, a füléből vér szivárgott. Fekete haja, mely mindig fényesen csillogott a válla körül, most ragacsosan súrolta a járdát. Azt hiszem, már akkor haldoklott. A felbőszült rokonokkal senki nem mert szembeszállni. 

Hartival először a vonaton találkoztam. Féléves ázsiai bolyongásom a vége felé közeledett, a megfelelő mennyiségű anyagot is összegyűjtöttem egy, a menekültek és árvák sorsát bemutató új írásomhoz, a hazaindulásomat mégis egyre valószerűtlenebbnek éreztem. Bár tele voltam élményekkel, emberekkel, beszélgetésekkel és legalább két könyvre való jegyzettel, semmi kedvem nem volt Indiából elmenni. Ültem hajnalban a taxiban az állomás felé tartva, fejemet a pecsétes huzat támlájának hajtottam és hallgattam a város ébredését. Fiatal voltam, egészségesen cinikus, mégis érzékeny a világ bajára, titkon tele tervekkel, vágyakkal és azzal a rendíthetetlen hittel, hogy létezik egy másik világ az elidegenedett mellett. Öt éve utaztam már akkor különféle országokba, hogy útleírásokat készítsek és önkéntes munkát végezzek ott, ahová mások nem szívesen mennek. Afrika és Ázsia tökéletes volt arra, hogy a képzeletet a valóságra cseréljem, és ahelyett, hogy azon gondolkodnék, mi lehetséges és mi nem, úgy lássak mindent, ahogy igazán létezik.



A könyved nem fikció, egy szociográfia jelentés, riport – vagy dokumentumregény Indiáról. A szereplőid mind valósak. Kapcsolatban vagy velük?

A Love Commando, mint szociográfiai dokumentumregény, semmiképpen nem fikció, a valóságot ábrázolja, de vannak benne fiktív elemek és személyek is. A könyv megírására személyes indíttatás vezérelt. A féléves ázsiai utam végén találkoztam a könyvemben szereplő lánnyal, Hartival. A tizenkét órás vonatúton a háromszemélyes hálókocsiban ő volt az útitársam. Egy, a saját családja által elrendelt becsületbeli gyilkosság elől menekült az északi országrészből a Love Commandóhoz.
Hazatérésem után egy héttel már biztos voltam benne, hogy vissza kell mennem, és meg kell találnom a lányt. Kutatni kezdtem Indiáról és a becsületbeli gyilkosságokról, majd felvettem a kapcsolatot a Love Commandoval, és felkerestem őket. Sajnos Harti soha nem ért el Delhibe, de szimbólumként az ő alakjába sűrítettem a valóságban megismert női sorsokat. Az ő egyedi tragédiáján keresztül mutatom be az általánosat.

A másik két főszereplő Azad és Netu. Miután a lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartja, róla semmit nem tudok. Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot viszont lépésről lépésre évekig végig kísértem. Vele a mai napig tartjuk a kapcsolatot, két évvel ezelőtt újra találkoztunk.

Indiában és az általad látogatott helyek nagy részén a nőket alacsony rendű lénynek nézik. Te ezt hogy tudtad ezt kezelni? Kioktattad őket vagy visszavonultál? Voltak viták, megpróbáltál valakit meggyőzni?

India társadalmi és szociális helyzete több ezer éves pilléreken nyugszik, ami a nyugati kultúra beáramlásának következményeként egyre inkább darabjai hullik. Nem gondolom, hogy nekem, mint európai embernek bármilyen jogom lenne beleszólni a vitás kérdésekbe, vagy ahogy fogalmazol „kioktatni” az itt élőket a helyes magatartás mibenlétéről. A nőkkel szembeni atrocitások csakis a hazai oktatás és ismeretterjesztés által fognak megváltozni, nem pedig úgy, ha a nyugati ember Istent játszik.

bogi4.jpg

Gyilkosság, szegénység, kiszolgáltatottság a harmadik világban. El tudod engedni a ezeket a történeteket, vagy inkább az a típusú újságíró vagy, aki egy jó ideig ezen rágódik?

Volt időm megtanulni elengedni ezeket a történeteket. Az olyan pozitívumok pedig, mint például Azad mai helyzete, hogy az évekig tartó keserves küzdelem után új életet kezdett, dolgozik, és boldog, megfizetethetelenek.


Mikor voltál veszélyben?

Szerencsére soha. Ráadásul általában nem egyedül utazom, sötétedés után pedig már nem tartózkodom az utcán.

bogi5.jpg

A világ számos pontján megfordultál, mik azok, amik a legnagyobb nyomot hagyták benned?

Az egyik legkülönlegesebb és talán legmegindítóbb élményem a mexikói öböl partjainál történt tavaly, 2OOO vad delfinnel úszhattam együtt. Jó órája hajóztunk már a tengeren, amikor hirtelen észrevettük a vonuló rajt. Ameddig a szem ellátott ficánkoló delfineket láttunk, de nem csak a felszínen. A halászhajóról beugrottam közéjük a több tíz méteres tengerbe, és az alattam illetve körülöttem játszó, sípoló, engem kíváncsian figyelő delfinek percekig követtek.

De itt van a tibeti buddhizmus szakja ágának hercegi képviselőjénél tett indiai zarándoklat, vagy a mostani afrikai utam alkalmával készített riportom egy orrszarvú árvaház alapítójával is. Ez utóbbi férfi, Arrie a tökéletes példa arra, amikor álmaikban hívő, nagy szívű emberek mögé puszta véletlen találkozásnak köszönhetően olyan támogatók sorakoznak fel, mint a Google egyik alapítója.

bogi3.jpg

Helyszíni tudósítóként a dolgok minden oldalát látod. A napokban sokakat megrázott a dél-afrikai oroszlán tenyésztésről készített riportod…

Az oroszlántenyésztés, mint iparág és az ehhez szorosan kapcsolódó „canned hunting” vagyis bekerített vadászat igen kényes téma. A pellengérre állított tenyésztők azzal érvelnek, hogy amíg ők vadászatra szánt oroszlánokkal kereskednek, a vadon élő egyedeket mentik meg a pusztulástól. Sokan persze laikusként is felteszik a kérdést, vajon helyes-e vadászati célokra háziállatokat faragni az oroszlánokból, és természetellenesen manipulálni az élővilágot annak érdekében, hogy egyfajta alternatívát kínáljunk a fajok megmentése nevében.


Menekülttáborokba jársz, önkénteskedsz és harmadik világbeli projektekbe segédkezel. Azt nyilatkoztad, hogy nem vágysz a fogyasztói társadalom ringlispíljébe, ez alatt mit értesz?

Az emberben létezik a vágy egyfajta életminőségre, de az, hogy ez kinek mit jelent, személyenként különböző. Engem például soha nem vonzottak a márkás ruhák, a legújabb telefonok, luxus utak vagy piperék, nem érzem magam többnek tőlük, és szükségem sincsen rájuk. Nem mennék menő étterembe se csak azért, hogy étteremben egyek. Akkor ülök be szívesen valahová a barátaimmal vagy a családommal, ha van valami különleges étel, amire vágyom, vagy ünnepelni való alkalom, különben imádok főzni, és vendégül látni másokat. Viszont egy járatlan útra vagy egy jó minőségű lencsére a kamerámhoz nem sajnálom a pénzt. Az ember különben az utazásai során a helyiek között élve nagyon hamar megérti, hogy mik az értékek az életben, és ennek semmi köze az anyagiakhoz.

bogi6.jpg

 Afrikában sátorozol, olcsó Ázsiában hostelekben szállsz meg. Egy – egy utadra mit viszel magaddal?

A lehető legkevesebb ruhával utazom, és csak a legfontosabbakat pakolom be a hátizsákomba. A laptopom, a kamerám és néhány könyv nélkül viszont sehová nem megyek.

Milyen terveid vannak, mire készülsz most?

Rengeteg anyagom és fényképem gyűlt össze a 4 hónapos afrikai utam alatt. Ezeket szeretném rendszerezni, és a riportok egy részét angolul is megjelentetni.

Nem akarok a pénztárcádban vájkálni, de mesélj az olvasóknak arról is, hogy miből finanszírozod az útjaidat?

Amíg Angliában éltem és dolgoztam, másfél havi fizetésemből fél évig megéltem akár Ázsia akár Afrika vagy Közép-Amerika bármelyik országában. Hatalmas tévhit az, hogy az utazás vagyonokba kerül. A harmadik világ országaiban a repülőjegy kifizetése után, ha ügyesen gazdálkodik az ember, olcsó helyeken száll meg, a helyiek ételét fogyasztja, luxusra nem költ, akkor hónapokig pár tíz ezer forintból elél. Amit más havonta ruhára, szórakozásra, piperére költ, én azt inkább összegyűjtöm, másrészt pedig a magazinokban megjelenő riportjaim és képeim, illetve a könyvem is fedezetet nyújtanak a világlátáshoz.

bogi7.jpg