Jeleztek a Libriből, hogy végre megjött a nyomdából.
Kedves Katarina, fantasztikus hírem van: megérkezett a könyved, és nem mellesleg gyönyörű lett! Nálam vannak a példányaid, le tudom tenni a portára a nevedre őket, de szeretünk fotót készíteni és facebookra feltenni a boldog szerzőinkről, úgyhogy a legjobb az lenne, ha ma-hétfőn-kedden személyesen be tudnál jönni valamikor munkaidőben. Gratulálok!!
Péntek délután, az egyéves kislányom teli energiával mászik, jár, jön – megy, nemsokára indulnom kell a fiamért az oviba. A legszívesebben itt hagynék mindent és rohannék a gyerekekkel a hónom alatt a kiadóba. Aztán elvetem ezt a gondolatom, a lurkók nyűgösek lennének, én hajat sem mostam, és a nem a lógós póló- farmer kombóban akarom átvenni a regényem. A 2. regényem. Legszívesebben üvöltenék a gyönyörűségtől. Csomó minden kavarog a fejemben, fülig mosoly vagyok, megjött a regény, nemsokára az olvasók kezébe kerül és elkezdi saját útját.
Rengeteg naplóbejegyzést, diktafonra vett családi történetet, interjúalanyok személyes történeteit tartalmazza. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mikor kezdtem el írni. Az első „második regényem” című dokumentumot 2013-ban nyitottam meg. A regény cselekménye Afrikában kezdődik, a szlovákiai magyar Petra Tanzániába utazik. Botonddal egy időt ott töltöttünk, ismerkedtünk, utaztunk és blogoltunk még a gyerekeink megszületése előtt. A közös élményeinkből többet is felhasználtam a regényben.
Vastag jegyzetfüzetekkel vonatoztam a pozsonyi Nemzet Emlékezete Intézetébe, hogy minél többet megtudjak a 89 előtti nyugatra szökésekről. Hogy működött a határvédelem, kik voltak a beépített emberek, a besúgókat hogyan szervezték be, hogy aztán emberek ezreinek sorsát nyomorítsák meg?
Hosszú és veszélyekkel teli út vezet a rendszerváltás előtti Csehszlovákiából Ausztráliába, de legalább ennyire kalandos napjainkban eljutni Tanzániától Pozsonyig. A múlt árnyai elől nem menekülhet a „Szlovákul szeretni” főszereplője, Petra, akinek azt is el kell döntenie, mit válasszon: a vad és őszinte szerelmet Afrikában egy fekete férfi oldalán, vagy családját és Szlovákiában haldokló édesapját.
Letartóztatás, illegális műkincskereskedelem, zűrös politikai hatalmi harcok állnak útjában, és nem tudja, merre tovább. Meg lehet-e bocsátani a múlt bűneit? Lehet-e szeretni valakit, aki egy másik világban él? Petra életének legnehezebb döntése előtt áll…
Nem tudom összeszámolni, bárhogy is próbálom, hogy mennyi munka, idő és pénz van ebben a 304 oldalban. Élményeim, tapasztalataim, családi pletykák. Hangfájlok, szakkönyvek, könyvtári tanulmányok tucatjai. Rengeteg találkozó … igyekeztem felkeresni minél több olyan embert, aki a valamikori Csehszlovákiából menekült és most hazaköltözött. Olyanokat is próbáltam elcsípni, akik látogatóba érkeztek haza, hogy családtagjaikkal találkozzanak, régi osztálytársakkal, rég nem látott barátokkal. Vonatjegyek, autópálya matrica, benzin költség. Összeszámolatlan kiadások. Összeszámolatlan érzelmek. Szorongás, hogy elég jó lesz e. Boldogság, hogy akinek megmutattam, annak tetszik. Végül a legnagyobb elismerés, a Libri kiadó adja ki a szöveget.
Mindenki sikeres akar lenni, de csak addig, míg nem látják, hogy mivel jár! Minden író, hobbi és zugíró az évszázad regényét akarja megírni, Csomó ismerős „tud egy szuper történetet”, de sosem írt belőle egy sort sem le. Mindenki bestselleret akar írni vagy az érettségi tételek közé szeretne bekerülni. Egészen addig lelkesek, mig le nem ülnek a laptop elé, ki nem nyitnak egy üres word dokumentumot és neki nem fognak a munkának. 5x átírni egy bekezdést, 33 x egy mondatot, órákig töprengeni az egyik mellékszereplő motivációján….na, ott kezdődik…
Mindig írni akartam, csak nem volt meg a tuti témám. Azt mondogattam, ha meglesz a téma, akkor már sínen megy minden. Hát nem…Amikor már tudtam, hogy miről akarok írni, írtam is, egyedül a lakásban hétvégenként, zene és internet nélkül, kihagytam bulikat és a barátaim születésnapjait és azt mondogattam, amint elkészül a kézirat, akkor már sínen megy minden. Frászt. Ezután jött a kiadókeresés. No name szerzőként, ismerősök híján esélyem sem volt bejutni a nagy kiadókhoz. Hiába voltam újságíró és hiába találkozhattak a nevemmel pár lapban, nem voltam érdekes számukra. Kitartóan küldözgettem a kiadóknak a kéziratom kinyomtatva postán és emailben is, szerintem a portáshoz vagy a spambe ment az egész. A fél ország ír, csomó embernek van egy regénye a fiók mélyén, ami aztán ott is marad örökre. Én mindenképp ki akartam adatni az enyémet. Könyvet akartam a kéziratból. Aztán lett kiadóm, szerződtünk és azt mondtam, hogy innét már tényleg sinen megy minden. Hát nem. A megjelenés után kezdődött a kemény munka a regény promozásával, újságírókkal jártam kávézgatni, ebédelni, hogy írjanak róla pár sort. Egyszer egy kisvárosba hívtak, hogy meséljek a regényemről. A termet és székeket biztosították, de semmi mást. Én kerestem a grafikust, aki megtervezte a plakátot. Én nyomtattam ki és mentem az akkor másfél éves fiammal celuxozni a városba. A beszélgetőpartnert is én kerestem, én szállítottam, mert nem volt autója. Igazi one man show. Vicceltem is a családomnak, hogy legalább nem nekem kellett a székeket összerakni…
Megjelent a Szlovákul szeretni és java még csak most jön…
Amint elolvassa egy ismerős a könyvemet az első kérdése tutira az, hogy ebből mennyi a valóban megtörtént eset? Mindig azt válaszolom, hogy egy része valós történet, egy része a fantáziám szüleménye. Én újságíró vagyok, elég jó memóriával, az életem sok sok apró jelenetét beleszőttem a regényembe.
Valériát például az egyik szállodai vendégről mintáztam…
Egy ideig egy pozsonyi 5 csillagos szállodában dolgoztam. Duna part, mesés ételek, finom anyagok, ásványok, alabástron és onyx. A recepciósok sok nyelven beszéltek. Amint elkérték a vendég útlevelét és belőtték a nemzetiségét, akkor az volt a protokol, hogy olyan recepciós intézi a dolgait, aki beszéli az anyanyelvét. 5 csillagos szolgáltatás. (persze millió mellélövés volt, a német útlevelű vendégnek németül nyomták, aki egy szót sem beszélt németül, mert török volt. A francia útlevelű nem beszélt franciául…
Az egyik hátsó irodában dolgoztam, amikor riasztottak. Emlékszem egy óriási költségvetésű partit szerveztünk egy vendégünk 30.-ik szülinapjára. A bulin részt vett a pozsonyi „smotánka”, nagy logós retikülök, drága órák az ingre kapcsolva, nem létező barátok helyett ügyfeles és céges társak. Az járt a fejemben, ha nekem lenne ilyen a 30. szülinapom, szomorú lennék. Szóval terveztük a részleteket, mennyi virág, lufi meg drága izé menjen hová egyszer csak szalad az egyik recepciós lány, hogy én ugye beszélek valamit magyarul.
– Magyar vagyok, ez az anyanyelvem
– Van itt egy új vendég, magyarul akar becsekkolni…
Odamentem a recepcióhoz, egy 60-as nő állt a pultnál. Felém nyújtotta a svájci útlevelét és magyarul beszélt. 68-as magyar, Csehszlovákiából emigrált. Egy orvosi konferenciára kísérte el a férjét és fel volt háborodva, hogy miért nincs magyar recepciós egy pozsonyi szállodában. Magyarul szólt a pincérekhez, magyarul beszélt a taxisokhoz.
– Angolul, franciául, spanyolul igen, magyarul nem? Miért nem? Nem értem a szálloda vezetését, ez itt egy többnyelvű vidék! – mondta. Én megjegyeztem ezt a kis jelenetet, a nőt is és beleírtam a regényembe.
Pár hét és az összes nagy könyvesboltba kerül a könyv. A bemutató a könyvfesztiválon lesz, április 23, 16.00, várlak benneteket!